Szerző: Nyúl Anna*
Néhány hónapja nem jártam az Autikumban.
Köszi, vizsgák.
De most visszatértem.
Bátrabban, töretlen kíváncsisággal.
Vártuk, hogy elkezdődjön a program.
Még 10 perc, még 5.
Lassan kikerülnek a párnák és a székek.
De nem jönnek többen.
7-en vagy 8-an vagyunk összesen.
Hát nem erre számítottam, de lássuk, mi lesz.
Az utolsó előkészületek zajlanak.
Nagy világítás le, hangulatfények fel.
Halk zene szól.
Mindenki elhelyezkedik egy félkörben.
Majd Judit elkezd felolvasni: Hófehérke és Rózsapiroska.
A terem nyugodt.
Mint egy ovis mesedélután, csak felnőtteknek.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy a szemem elnehezül.
Nem az unalomtól.
Egyszerűen csak minden olyan… békés.
Vége a mesének.
És jönnek a kérdések.
Melyik szereplő volt a legérthetőbb?
Ki keltett feszültséget?
Milyen hangulatú volt egy-egy szereplő?
A beszélgetés kötetlen.
Gyakran teljesen elkalandozunk a témától.
Mindenkit végighallgatunk.
Nem vágunk egymás szavába.
Szóba kerülnek kedvenc mesék.
Azokhoz fűződő emlékek.
Meglepően hosszan beszélgetünk arról, hogyan szakadt meg a Kacsamesék adása 1993 decemberében.
Furcsa.
Akkor még nem is éltem, valahogy mégis ismerős.
Majd váltás.
Megváltozhat-e az ember?
És az emberiség?
Filozófia.
Erre sem számítottam.
Elgondolkodom: vajon én vagyok felszínes, amiért meglep ez a fordulat?
Talán egy kicsit igen.
De nincs sok időm ezen gondolkodni.
Engem is bevonnak.
Eddig csak figyeltem és irkáltam a noteszembe.
Aztán hirtelen az én válaszomat várják.
De nem nyomasztóan.
Nem valami tökéletes megfejtést várnak.
Csak próbálnak bevonni.
Kíváncsiak a véleményemre.
A tapasztalataimra.
És akkor leesik.
Nem kell megfelelnem.
Senkinek.
Semminek.
Elég önmagamnak lenni.
És ez…
tényleg levesz egy terhet.
Végül megérkezik a legszemélyesebb kérdés is.
Ki az a személy az életünkben, akire leginkább felnézünk?
Na, itt megváltozik a hangulat.
Az enyém mindenképp.
Elkerülhetetlenek a személyes válaszok.
Kedves, őszinte történetek hangzanak el.
Majd szóba kerül az Autikum.
Ki hogyan került ide.
Kinek mit jelent.
Mennyit fejlődött itt.
És egyszer csak kimondják az est talán legkedvesebb mondatát:
Az Autikum egy nagy, boldog, összetartó közösség, amely segít túllendülni a gondokon.
Itt kiráz a hideg.
Ott ülök, és arra gondolok:
Igen… én is valami ilyesmit éreztem, amikor először beléptem.
És most már azt is látom, hogy nem csak én.
*A szerzőről
Nyúl Anna vagyok, kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató. Az Autikumnál gyakornokként vagyok jelen. Nemrég csatlakoztam, így kíváncsian figyelem a közösséget és az itt zajló eseményeket.
Nem vagyok szakember, inkább laikus szemmel igyekszem megérteni, hogyan működik ez a közeg.
Az írásaimban ezt a személyes nézőpontot szeretném megmutatni.