Szerző: Nyúl Anna*
Amikor ez a mondat elhangzik az Autistával vagyok programon, egy pillanatra tényleg lefagyok.
Szupererő?
Ez most komoly?
Pedig már az odafelé úton is tele voltam kérdésekkel. Hiába találkoztam korábban autista emberekkel, most mégis furcsa szorongás dolgozott bennem. Egy olyan helyre megyek, ahol senkit nem ismerek. Mi van, ha kilógok? Ha mindenki látja rajtam, hogy „külsős” vagyok?
Valami olyasmit képzeltem, mint amikor gyerekként véletlenül rossz terembe nyitsz be: beszélgetések félbeszakadnak, pár ember rád néz, és pontosan érzed, hogy nem ide tartozol.
Aztán belépek.
És ez az egész gondolatmenet egyszerűen megszakad.
Nem drámaian — csak úgy… elpárolog.
Egy világos, csendes terem fogad. Nem az a neonfényes közösségi ház-hangulat, hanem meleg fények, tompa zajok. Néhányan beszélgetnek, de halkan. A villamos zörgése után ez szinte furcsán nyugodt.
Mielőtt igazán körülnézhetnék, odalép hozzám egy önkéntes:
– Jártál már nálunk?
Kicsit szerencsétlenül mondom, hogy nem.
Mosolyog. Nem az udvarias, hanem az a „rendben, akkor segítek” mosoly.
Pár perc múlva már tudom, hol a mosdó, hol a tea, és hogy hova írjam fel a nevem. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már ülök is egy széken hátul, és figyelek.
Nagyjából húszan lehetünk. Van, aki beszélget, van, aki a telefonját nézi, van, aki csak ül — mint én — és próbálja felmérni a terepet.
Aztán elsötétül a terem.
Reflexből majdnem tapsolnék, annyira színház-hangulata van, de itt nem színészek jönnek be, hanem a szervezők. Elmondják a menetet: beszélgetés, aztán kérdések. Nyugodt, érthető, semmi sürgetés.
Az est vendége Szigethy Zsófia gyógypedagógus. A könyvéről beszélnek, a tapasztalatairól, helyzetekről, amik egyszerre hétköznapiak és teljesen ismeretlenek nekem. Figyelek — de közben inkább a hangulatot figyelem.
Nincs versengés a figyelemért.
Nincs egymás szavába vágás.
Nincs az a társasági „most nekem kell okosat mondanom” érzés.
A kérdések eleinte könnyebbek: diagnózis, stresszoldó játékok, különböző helyzetek. Aztán jelentkezik egy nő. Halkan beszél. Annyira, hogy mindenki ösztönösen elcsendesedik.
Először jött. Azt mondja, a gyermeke valószínűleg érintett, de teljesen elutasít minden segítséget — és már a kapcsolatuk is sérül. Mit tehet? Hogyan segíthet?
Ahogy kimondja, a szívem kissé összeszorul, valami megváltozik a teremben. Nem drámai, nem teátrális — inkább az a sűrű csend, amikor mindenki pontosan érti, hogy itt most nem elméletről van szó.
És akkor érkezik a válasz. Nem nagy megfejtés, nem hangzatos tanács — inkább apró, emberi kapaszkodók. Elfogadásról, tempóról, kapcsolatokról.
És közben hangzik el az a mondat:
„Az autizmus az én szupererőm.”
Ott ülök, és rájövök, hogy egész este egy rossz kérdéssel jöttem.
Azt akartam látni, milyen nehéz autistának lenni.
Itt viszont nem ezt látom.
Nem valaki küzd egy állapottal — hanem emberek élnek egy működéssel. Olyannal, ami nekik természetes, csak nekem szokatlan. És a különbség nem tragikus, csak… különbség.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodom, hogy mennyire automatikusan hiányként képzeltem el valamit, ami valójában csak más.
Ez az este nem megtanított valamire az autizmusról.
Inkább levett rólam egy elképzelést, mint egy szemüveget.
Az Autikumban nem alkalmazkodni kellett — hanem megérkezni.
És talán ettől az elfogadástól válhat az, amit kívülről sokan akadálynak látnak, belülről erőforrássá.
*A szerzőről
Nyúl Anna vagyok, kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató. Az Autikumnál gyakornokként vagyok jelen. Nemrég csatlakoztam, így kíváncsian figyelem a közösséget és az itt zajló eseményeket.
Nem vagyok szakember, inkább laikus szemmel igyekszem megérteni, hogyan működik ez a közeg.
Az írásaimban ezt a személyes nézőpontot szeretném megmutatni.